>>213026507
A japánok iránti pozitív érzetek magyarországi története már több mint 130 éves, de az első világháború után egyre inkább felerősödött, hogy aztán több metamorfózison átesve a turanizmus elméletének egyik leggyengébben pislákoló szellemi lámpásaként vonzza magához a japán–magyar nyelvi és etnikai rokonságban hívő csodabogarakat. Japán a 21. század Magyarországán – ahogy általában Európán belül is – a „szeret-nem szeret” dichotómia szinte kizárólag pozitív tartományú narratíváiban jelenik meg. Jellemző, hogy a Japánról szóló diskurzusok feltétel nélküli általános szeretetbe és hermetikus, kritikamentes prekoncepció-rendszerbe kerülnek, ahol az ezoterikus-okkult jegyeket bőven magukon hordozó, pszeudotudományos magyar–japán rokonságelméletek is jó táptalajra találnak. A kelet-európai japanofília önmagában is egy igen furcsa jelenség, melyben Japán nem más, mint egy olcsón és könnyen hozzáférhető eszköz arra a célra, hogy néhányan saját státuszukat, létélményüket, mindennapjaik szürkeségét emeljék, és hogy Japán mint beszédtéma által maguk is érdekesebb, színesebb egyéniségekké válhassanak. Ebben a megközelítésben Japán a kelet-európai lét „életízesítője”, ami által még egy középszerű, félperifériás kelet-európai létből is emelkedettebb létélmény válhat – de legalábbis finomabb, csillogóbb, jobb, mint eredetileg volt. És mivel a japanofil kelet-európai ember mélyen megéli ezt az emelkedettebb létélményt, Japánnal szemben jellegzetesen erős érzelmeket – vonzalmat, szerelmet, tiszteletet és hálát – érez, így hajlamos bármit, válogatás nélkül elfogadni, ha az beleillik a japanofil narratívába. Akár a legirracionálisabb japán–magyar rokonságelméleteket is.

A szerző japanológus, a tokiói Vaszeda Tudományegyetem volt posztgraduális ösztöndíjasa.